Difference between revision 1 and revision 2
Summary: V. fejezet végéig
Added:
> ==V. Fejezet==
> amelyben Arabella szövetkezik velünk
> * **szövetkezik**, szövetkezett, szövetkezzen/szövetkezzék, szövetkezne/szövetkeznék = sich zusammenschließen, einen Bund schließen, sich verbünden
> Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt.\\
> – Arabella! Légy szíves egy pillanatra! – kiáltott neki Baltazár.\\
> – Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok?\\
> Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a kupolában levő trapézokhoz vezetett.\\
> – Nagyon fontos – kérlelte Baltazár.
> * **kérlel**, kérlelt, kérleljen, kérlelne = anflehen
> Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit.\\
> – A kisfiú is hozzám jött? – kérdezte.\\
> – Igen – feleltük mindannyian.\\
> – Jó, akkor lejövök.\\
> Baltazár ránk kacsintott.
> * **kacsint valakire**, kacsintott, kacsintson, kacsintana = jdm. zublinzeln
> – Segíteni fog.\\
> Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella.
> * **tündöklő**, tündöklőt, tündöklőbb, tündöklően = glanzvoll, hell glänzend
> – Te légtornász vagy? – kérdezte tőle ámulva Gabriella.\\
> – Igen. Légtornász és táncosnő – mondta ő szomorúan.\\
> – Csodálatos – sóhajtott Gabriella.\\
> – Egyáltalán nem csodálatos – mondta a másik lány, aztán felénk fordult. – Mit akartok?\\
> Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca kipirult örömében.\\
> – Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell beszélnem – folytatta –, addig gyertek a kocsimba.
> Egy tűzpiros, aprócska kocsiban lakott a légtornászlány. Minden kicsi és nagyon kedves volt ebben a kocsiban. A sarokban ágy állt, a kocsi közepén asztal és két szék. Az egyik sarokban még mosdó is volt. Peti megcsavarta a csapot, és felkiáltott:\\
> – Nézd, folyik!\\
> – Persze – mondta mosolyogva Baltazár –, itt minden kocsiban van folyóvíz. Ez nagyon előkelő cirkusz.\\
> – Bezzeg Szilviát még sétálni sem engedik!\\
> – Nem azt mondtam, hogy jószívű, azt mondtam, előkelő – emelte fel az ujját Baltazár.\\
> A kis kocsiban sok szekrény volt. Gabriella kinyitotta az ajtókat, és fölkiáltott gyönyörűségében. A szekrényekben szebbnél szebb ruhák lógtak. Aranyozott selymek, bíborok, zöldek, sárgák, tarkák, fehérek, uszályosak, fátylasak.
> * **bíbor**, bíbort, –, – = purpurfarben
> * **uszály**, uszályt, uszálya, uszályok = Schleppe; auch: Lastkahn, Schleppkahn
> – Csodálatos – mondta Gabriella. – Mit gondolsz, Baltazár, Arabella haragudna, ha fölpróbálnék egyet?\\
> – Csak tessék, Arabella úgysem szereti ezeket a ruhákat.\\
> Arabella ezalatt az igazgatónál ült.\\
> – Kérni szeretnék valamit – mondta.\\
> – Csak tessék, Arabella, tudod, hogy minden kérésed parancs számomra – felelte az igazgató.\\
> – Félek Ceciltől – mondta Arabella. – Nem merek vele fellépni.\\
> – Ceciltől? – csodálkozott az igazgató. – Hiszen Cecil a legszelídebb oroszlánunk. Nem értem.\\
> – Az utóbbi időben mogorva lett hozzám. Nem tudom, miért. Mindig félek, amikor ránézek.\\
> – Cecil imád téged, Arabella. Ebben a cirkuszban mindenki imád téged. Érted? Mindenki! – mondta különös hangsúllyal az igazgató.\\
> – Nem akarok Cecillel fellépni – ismételte Arabella, és a szeme sarkából az igazgatóra nézett.\\
> – Nem bánom, de a szám nem maradhat el. Válassz magadnak más oroszlánt. Én nem bánom. De a többi mind vadabb.\\
> – Ó, nem, nagyon köszönöm – mondta boldogan Arabella –, majd találok egyet.\\
> Felkelt, és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, mikor az igazgató utána szólt:\\
> – Mégis melyikkel akarod csinálni?\\
> – Hát…\\
> – Mert Szilviával nem csinálhatod! Érted? Nem! – mondta gonosz arccal az igazgató. – Az előbb láttam, mikor azokkal az idegenekkel tárgyaltál.\\
> – Miféle idegenekkel? – kérdezte zavartan Arabella.\\
> – Ugyan, mintha nem tudnád – gúnyolódott az igazgató. –
> * **gúnyolódik**, gúnyolódott, gúnyolódjon/gúnyolódjék, gúnyolódna/gúnyolódnék = spotten
> Gondolhattam volna, hogy nem a magad jószántából jössz!
> * **a maga jószántából** = aus eigenem Antrieb, freiwillig
> – Ez valami félreértés – hazudott Arabella. – Az idegenek autogramot kértek tőlem. Nem értem, mi köze ennek Szilviához.\\
> * **valakinek köze van valamihez** = etw. geht jdn. etwas an
> ** **semmi közöm az egészhez** = das Ganze geht mich nichts an
> Az igazgató mereven nézte a lányt. Látszott rajta, tétovázik, vajon higgyen vagy sem.
> * **tétovázik**, tétovázott, tétovázzon/tétovázzék, tétovázna/tétováznék = zaudern, unschlüssig sein
> Aztán bal kezével az asztalra csapott.\\
> – Nem bánom – mondta –, a számnak menni kell! Csinálhatod Szilviával is…\\
> – Köszönöm – mondta örömmel Arabella.\\
> – Még ne köszönj semmit, még nem fejeztem be – folytatta az igazgató. – Van egy feltételem is.\\
> – Feltételed? Miféle feltétel? – kérdezte Arabella elszorult hangon.\\
> – A régi feltétel. Ha hozzám jössz feleségül, felléphetsz Szilviával. Ha nem, Cecillel lépsz fel. Megértetted?\\
> Arabella lehajtotta a fejét. Még mindig fogta a kilincset, a cipője orrával a szőnyeg sarkát piszkálta.\\
> – Nos? – sürgette a férfi.\\
> – Tudod, hogy Robertót szeretem – mondta a lány –, az ő felesége akarok lenni.\\
> – Roberto, Roberto! – dühösködött az igazgató. – Mit akarsz azzal a csavargóval?
> * **csavargó**, csavargót, csavargója, csavargók = Lump, Landstreicher, Strolch
> Talán már nem is él. Soha többet feléd sem néz!\\
> – Roberto szeret engem – mondta nyugodtan a lány, és az igazgató szemébe nézett.\\
> – Jó, akkor készítsétek elő Cecilt a fellépésre.\\
> – De érzem, hogy megöl!\\
> – Nem érdekel! Szilviáról szó sem lehet. Befejeztem.\\
> Arabella széles, dühös mozdulattal kitárta az ajtót, és kilépett. A lépcsőn mégis megállt. Visszafordult. Bedugta a fejét az ajtón.\\
> – Tudod mit? Meggondoltam! Neked van igazad. Hozzád megyek.\\
> Az igazgató felugrott az asztal mellől, még kunkori szakálla is mosolygott az álla hegyén, és a lány felé szaladt, de Arabella becsapta az ajtót az orra előtt.
> ==VI. Fejezet==
amelyben megismerkedünk Bruckner Szigfriddel, miközben újságot olvas
Ma is, mint mindig, pontosan fél ötkor befejeztük a munkát az Építészeti Hivatalban. Letettük a vonalzókat, ceruzákat, a kapuban elbúcsúztunk egymástól, és elindultunk hazafelé. A nagy házak, amelyeket terveztünk, ezalatt jóízűen szundikáltak a papíron, vagy talán éppen beszélgettek, és megmutogatták egymásnak az erkélyeiket és emeleteiket. Erről persze nem tudhat senki, mert a hivatal ilyenkor már teljesen üres.
Nem siettem. Jó melegen sütött a nap. Sétálgattam és fütyörésztem.
Mindig a Levendula és az Orgona utcán járok haza – a mi városunkban az utcáknak csupa ilyen szép virágnevük van. De nemcsak a nevük szép, gyönyörűek az utcák is, nagy lombú fáikkal, tenyérnyi kis virágágyásaikkal.
Ilyenkor nyáron a fák alatt kellemes hűvös van, és jólesik alattuk sétálgatni. Ráadásul por sincs, mert erre autók nem járnak – túl szűkek és girbegurbák az utcák.
Én a magam részéről, bevallhatom, nagyon örülök ennek. Véleményem szerint minden városba kellenek olyan utcák, ahol nem járnak autók. És az is jó, ha ezeknek az utcáknak virágnevük van. Hazafelé menet először az Orgona utcán megyek végig. Az Orgona utca derékszögben a Levendula utcába torkollik.
Itt, pontosan az Orgona utca torkolatával szemben áll egy ház.
Magas kőkerítése van, amelyre az építőmester mindenféle díszt fabrikált, oly módon, hogy a téglák egy részét kijjebb rakta a falban, mint a többit.
Rátarti és előkelő díszek, de azért látszik, hogy az építőmester csuda jókedvű volt, amikor csinálta.
Régi a kerítés is meg a ház is. Az udvart még sohasem láttam, de gondolom, hogy szép lehet. A gesztenyefa miatt, amelynek lombja átnyúlt a kőkerítésen.
A ház oldalát zöld repkény futotta be.
Az ablakkereteket barnára mázolták, csak a nagy, üveges terasz farészei voltak fehérek. Szigorú, vastag fala volt a háznak – abban az időben, amikor építették, még ilyen vastag fal volt a szokás –, és régi, megbarnult, mohás cserép fedte.
Én csodálatos házakat tervezek. Többemeletes valamennyi, és csupa üveg, szín meg villogás. De hogyha egyszer majd magamnak építek házat, akkor pontosan ilyet tervezek, mint ez a Levendula utcai. Ezt már régen elgondoltam magamban, a kerítése is éppen ilyen magas, díszes kőkerítés lesz, és a repkény is ugyanúgy futja majd körül. Talán csak a falai lesznek vékonyabbak.
Mindenesetre titokban, szabad kézzel lerajzoltam a tervet egy darab papírra, és még udvart meg gesztenyefát is terveztem hozzá, bár ez már nem egészen az építész feladata.
Nem tudtam, ki lakik a házban, soha sem bemenni, sem kijönni nem láttam senkit. Pedig nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és azt gondoltam, hogy aki ebben a házban lakik, az nekem biztosan nagyon jó barátom lenne.
Ma azonban, éppen mikor odaértem, kinyílt a ház kapuja, és egy kisfiú lépett ki rajta.
Vékony, szemüveges, szőke kisfiú. Egyenesen rám nézett, mintha engem várna, aztán riadtan körülkémlelt, hátha meglátja valaki. Nem járt arra senki. A kisfiú rám hunyorított, és intett:
– Gyere. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nagyon fontos dologról van szó, és utána indultam.
A kapu mögött kavicsos út ágazott ketté, az egyik ág szürke kőlépcsőhöz vezetett, melyen a házba lehetett bejutni, a másik pedig a haragoszöld, elvadult kertbe vitt.
Középen hatalmas gesztenyefa trónolt.
A kertbe mentünk. Lábujjhegyen, hogy ne csikorogjon a kavics. A kisfiú időnként hátrafordult, rám nézett, és a szája elé tette az ujját:
– Pszt!
A kert hátsó végében egy régi-régi pajta állt.
Faláról nagy foltokban lehullott a vakolat, és fazsindelyes tetejét is jól megtépázta az idő.
Nagy, kétszárnyú deszkaajtaja is kopott volt, és töredezett, széles rések tátongtak rajta.
Az egyik szárnya kissé előredőlt, mintha el akarna hasalni.
Megálltunk. A kisfiú intett, hogy hajoljak hozzá közelebb, és halkan ezt suttogta a fülembe:
– Nézz be! Itt van az oroszlánom.
Bekukkantottam a résen.
A pajtában, kirojtosodott karosszékben egy nagyon öreg oroszlán ült.
Orrán fekete keretes pápaszemet viselt, és újságot olvasott.
– A szemüveget csak nagyzási hóbortból teszi föl – súgta a kisfiú –, nincs benne üveg.
Különben nagyon rendes öreg oroszlán. Bruckner Szigfridnek hívják.
amelyben Bruckner Szigfrid szóba ereszkedik velünk, és közben lódít is egyet
Hátrahúzódtunk, és a pajta oldala mellett leültünk a sűrű vadparaj meg a fehér virágú beléndekek közé.
– Na, mit szólsz hozzá?
– Szép oroszlán – mondtam –, csak talán kicsit öreg, meg ahogy mondod, hiú is.
– Az nem baj, hiszen egy kicsit mindenki hiú. Nem igaz? Apa például sokkal hiúbb, mint Szigfrid. És arról nem tehet, hogy öreg. Csak hát, tudod…
Itt elakadt. Letépett egy fehér beléndekvirágot, és szomorúan morzsolgatta az ujjai között.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Hidd el, ha segíteni tudok…
– Rendes vagy… Szegény Szigfrid… nagyon egyedül van. A cirkuszban barátai voltak, mert tudod, cirkuszban dolgozott. Azt hiszem, itt unatkozik… És ez bánt engem.
– Jó napot! – hallatszott ekkor egy kissé rekedtes bariton a hátunk mögött.
Hátrafordultunk.
Bruckner Szigfrid állt a pajta sarkánál, hunyorgott, mert a nap éppen a szemébe sütött.
– Beszélgetést hallottam, gondoltam, kijövök, mert az újságokat már kiolvastam. Esetleg még mesélek is nektek…
Közelebb jött, a napfényben még jobban látszott rajta, hogy nagyon öreg, az oldalán tenyérnyi foltokban hiányzott a szőre, s a sörényében meg a farka bojtjában bőven csillogtak ősz szálak.
– Még nem volt szerencsénk – állt meg előttem.
– Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura, egyébként artista és főzsonglőr. Van szerencsém.
– Örülök… – motyogtam.
– A barátom – sietett segítségemre a kisfiú, aztán ő is megakadt, hiszen még nem tudta a nevemet.
– Barna Viktor építész vagyok, házakat tervezek – mondtam gyorsan.
– Ketreceket is tervez? – kérdezte szigorúan Szigfrid.
– Nem – mondtam –, ketreceket nem tervezek.
– Szerencséje! A ketreceket mindig nagyon kicsire tervezik. Kedvem lenne egy ketrectervezőt a saját szüleményébe bezárni.
Akkor majd nagyobbra terveznék. Nem gondolja?
– Lehetséges – mondtam kissé ijedten, mert eszembe jutott a kislány, aki egyszer bejött hozzám panaszkodni, mert az ő lakásukra nem terveztem erkélyt. De Bruckner Szigfrid ekkor már a kisfiúhoz fordult.
– Nos? Van valami?
– Semmi – csóválta a fejét a kisfiú.
Az oroszlán elfordult, és sokáig hallgatott.
– Engem szólíts Petinek – mondta a kisfiú.
– Tulajdonképpen jó dolgom van itt – motyogta az oroszlán, maga elé meredve.
– Semmire sincs gondom, a lakásom elég tágas, és kertben sétálgathatok. De a feleségem meg a rokonaim… hiába… hiányoznak. Nagyon egyedül maradtam öreg napjaimra.
Megint hallgattunk.
– Tudod, a feleségét keresem, állítólag már ő is nyugdíjba ment. Segíthetnél… A feleségét Bruckner Szilviának hívják, és piros pulóvert visel.
Bruckner Szigfrid gondolatai azonban ekkor már máshol kalandoztak. Felélénkült, szemmel láthatólag elfelejtette a bánatát.
– Hallott már rólam? – kérdezte hirtelen, és a szemembe nézett.
– Hogy is mondjam… izé…
– Cirkusz – súgta Peti.
– Hogyne, természetesen – daráltam –, Bruckner Szigfrid, a porond ura, a szavannák királya, a rettenthetetlen zsonglőr…
– Úgy, úgy – bólogatott az oroszlán, és lehunyta a szemét. – Azokat a halálugrásokat, uramisten… Micsoda tapsok! A világ legerősebb oroszlánja voltam. Egyszer, mikor még a szavannán éltem, megtámadott öt tigris…
– A szavannán nincsenek is tigrisek, megnéztem a lexikonban – súgta a kisfiú –, és különben is, Szigfrid egy cirkuszban született…
– Mit mondasz? – kérdezte az oroszlán.
– Semmit, csak meséld – nyugtatta meg a kisfiú.
– Láttátok volna azt a csatát – folytatta az oroszlán. – Kettő hátulról próbált megtámadni. Egy fordulat a fejemmel… így… az öt tigris hatfelé szaladt…
– Mondd, Szigfrid, tulajdonképpen milyen az a szavanna? Sohasem láttam még szavannát, és nagyon kíváncsi vagyok – mondta ravaszul a kisfiú.
– A szavanna… – ismételte kissé zavartan az oroszlán – nagyon egyszerű, nincs egyszerűbb és szebb dolog a szavannánál… – Mégis milyen? – sürgette Peti.
– Hát tudod, talán még a cirkuszporondnál is nagyobb… és… és rémítő nagy közönség fér be.
– Vigyázz! – suttogta riadtan Peti, és a földre lapult.
A kapun egy alacsony, köpcös férfi jött be, és a kavicsos ösvényen a ház felé tartott.
– Tűnj el, Szigfrid!
Az oroszlán besompolygott a pajtába.
– Nem szeretném, ha apa tudna Szigfridről, kérlek, te se szólj neki. Apa valahogy más, mint te. Nem hinné el Szigfridet.
Elindultunk a kapu felé.
– Tudod, egyszer volt egy nagyon szép mackóm. Ő is itt lakott a pajtában. Egyszer meg akartam mutatni apának, de apa kinevetett. Odajött, benézett a pajtába, és azt mondta: „Nincs itt semmi, te bikfic!”
A mackó nagyon megsértődött, és még aznap elköltözött tőlem. Nem szeretném, ha Szigfrid is elmenne. Tudod, nekem más barátom nincs, csak ő meg te.
– Minden délután fél öt felé erre járok. Szólj, ha szükséged van rám. Ha sürgős, akkor gyere el értem. Az Építészeti Hivatalban dolgozom.
– Lehetőleg kerítsd elő a feleségét. Jó?
– Megpróbálhatom – mondtam.
amelyben Szilvia nyomára bukkanunk
– Nem láttatok egy öreg nőstény oroszlánt piros pulóverben? – kérdeztem másnap a munkatársaimat.
Éppen nagy csend volt, mindenki a terveivel volt elfoglalva, csak a ceruzák sercegése hallatszott.
– Megőrültél? – néztek rám. – Piros pulóverben? Hülye vicceid vannak!
– Ez nem vicc – mondtam. – Szilviát meg kell találnunk.
Több szó egész nap nem esett Szilviáról. De én tudtam, hogy valakinek kell lennie köztünk, aki tud Szilviáról. Nem is csalódtam. Fél ötkor, mikor befejeztük a munkát, az egyik lány odasündörgött hozzám.
Félve, nehogy a többiek észrevegyék, a fülembe súgta:
– Viktor, szeretnék mondani valamit.
Ezt a lányt Gabriellának hívták, mindig szótlan volt, látszólag barátságtalan, de amúgy nagyon helyes, formás. A haja meg különösen szép, vörösbe játszó szőkés.
Egy darabig szótlanul ballagott mellettem. Végül aztán megszólalt, halk, félénk hangon:
– Ugye komolyan mondta?
– Mit? – kérdeztem, de már sejtettem, hogy Szilviáról lesz szó.
– Az oroszlánt, piros pulóverben.
– Persze – feleltem. – Persze hogy komolyan mondtam.
– Én tudok róla – mondta a lány, és nagy, kerekre nyitott kék szemével rám nézett. Így éppen olyan volt, mint egy nyolcéves kisfiú.
Egy levelet húzott elő a zsebéből.
– A barátnőm Amerikában él. Ezt ő írta. Itt van.
Kezembe nyomta a levelet, és a közepe táján rámutatott egy bekezdésre.
Így szólt a bekezdés:
„Az emberek itt nagyon furcsák. Mindenki rohan, mintha valamit elszalasztott volna, és képzeld, ezt eddig nem vettem észre.
De a napokban itt volt a városban egy cirkusz.
A bejáratnál egy ketrecet állítottak fel, és ebben a ketrecben egy piros pulóveres, nagyon szomorú oroszlán ült. Senki sem állt meg előtte, és senki nem vette észre, hogy az oroszlán szomorú. Csak rohantak, rápillantottak, és elnevették magukat.
»Nicsak, egy oroszlán, piros pulóverben – mondták.
– Milyen muris.«
És szaladtak tovább. Biztos eszükbe sem jutott többet az öreg, piros pulóveres oroszlán…”
– Talán ő lesz – mondta Gabriella, és kérdően rám nézett.
Senki más nem lehetett, csak Szilvia. Minden egybevág.
– Siessünk! – mondtam Gabriellának. A Levendula utcai ház előtt már ott állt a kisfiú, és messziről integetett.
– Van valami? – kérdezte izgatottan.
– Bemutatom neked Gabriellát – mondtam.
– Szervusz. Peti vagyok. Tudsz valamit Szilviáról?
– Amerikában van – mondta Gabriella. – Itt egy levél.
Beosontunk a kapun.
– Gyorsan, mert apa itthon van – figyelmeztetett bennünket a kisfiú.
Bruckner Szigfrid a pajta előtt heverészett, és a felhőket nézte.
– A felhőket nézem – mondta komoran. –
A felhőkről mindig a szavannák jutnak eszembe.
– Megvan Szilvia! – mondta neki Peti.
Szigfrid felugrott és körülnézett.
– Hol van, mutassátok!
– Itt ez a levél – mondta Gabriella.
Szigfrid elolvasta a levelet. Elszomorodott, és a sörényét babrálta.
– Az Altamero cirkusz. Ők ültetik az öreg oroszlánokat a kapu elé. Szegény Szilvia! – Aztán felkiáltott: – Altamero! Hurrá, fiúk!
– Megbolondultál, Szigfrid? – kérdezte a kisfiú.
– Dehogy!
Berohant a pajtába, és egy újságot hozott ki.
– Ide nézzetek!
Vastag betűs címre mutatott:
AZ ALTAMERO CIRKUSZ
VILÁGHÍRŰ ÁLLATSEREGLETÉVEL
KÉT HÉTRE VÁROSUNKBA ÉRKEZIK
Egész este terveket szőttünk Szilvia kiszabadítására.
– Megtámadom őket! – mondta Szigfrid, és kidüllesztette a mellét.
– Ugyan, ésszel kell! – mondta a kisfiú.
– Persze – mondta Gabriella –, nem szabad grimbuszt csinálni.
Szigfrid szigorúan Gabriellára nézett.
– A hölgyet még nem ismerem.
– Ugyan, Szigfrid! Hát nem látod, hogy a barátunk?
– Az nem számít – mondta Szigfrid –, illemszabályok is vannak a világon.
– Gabriella vagyok – mutatkozott be a lány.
– Tudom – mondta csendesen Szigfrid –, ne haragudj rám. De szeretném megtámadni őket.
amelyben Baltazár elmosolyodik
Mindennap találkoztunk Szigfriddel a pajtában. Csodálatos dolgokat mesélt a szavannákról és a cirkuszról, de mindig kicsit sietve és felületesen; látszott rajta, hogy egyre csak azt a napot várja, amikor az Altamero megérkezik.
Végre aztán eljött az a nap is.
Mindenki az utcán tolongott, mert a cirkusz látványosan vonult be a városba.
Elöl egy hatalmas elefánt jött, díszesen felszerszámozva, a hátán egy törpével. A törpe erős, mély hangon kiabált:
– Itt az Altamero, a világ nyolcadik csodája! A legpompásabb állatsereglet, amelyet valaha is láttak! Az Altamero a Csodák Csodája! A műsoron csak világattrakciók.
Az elefánt meg a törpe után hatalmas kocsi következett. A kocsin aranyozott ruhás légtornászok és erőművészek nyaktörő mutatványokat végeztek.
Aztán nagy ketrecekben különféle állatokat hoztak. Zsiráfok, fókák, orrszarvúak és tigrisek.
A tömeg ujjongva nézte a színes fölvonulást, és időnként hangos éljenzésben tört ki.
A hosszú sor végén, a lakókocsik és a felszereléseket cipelő autók után egy rozzant kis teherautó baktatott.
Zöldre festett acélketrec billegett rajta.
A rács mögött egy szomorú oroszlán ült piros pulóverben.
A cirkuszt a vásártéren állították fel. Hatalmas sátor, égnek meredő csúccsal, körülötte kocsik sokasága. Az állatokat még külön kerítéssel is körülvették, s ha valaki meg akarta nézni őket, jegyet kellett váltania.
Csak Szilviát lehetett megnézni ingyen, mert Szilvia zöld ketrece ott állt a bejárat előtt, alatta egy felirat:
SZILVIA
CSODÁLATOS ATTRAKCIÓK!
NÉZZE MEG AZ ALTAMERO MŰSORÁT!
ILYENT MÉG NEM LÁTOTT!!!
Szilvia nem törődött a nézelődőkkel, fáradtan legyezte magát a farkával, és valamerre a ketrec belseje felé pislogott.
Néha elaludt, ilyenkor a nézelődők benyúltak egy hosszú bottal, és megpiszkálták. Szilvia vicsorogni próbált, de ez egy cseppet sem volt félelmetes, mert hiányoztak a fogai.
Peti, Gabriella és én még az első nap meglátogattuk Szilviát.
– Mondjátok neki, hogy Szigfridtől jöttök – tanácsolta Szigfrid, és egészen a kapuig kísért bennünket.
– Szervusz, Szilvia! – mondta Peti izgatottan. – Szigfridtől jövünk.
Szilvia ránk nézett fátyolos, öreg szemével, aztán újra elfordult.
– Nem érted? – kiabált a kisfiú. – Szigfridtől jövünk!
– Ne hazudj, menjetek innen – mondta Szilvia.
– De értsd meg, Szilvia, ki akarunk szabadítani – mondtam.
– Igazán Szigfridtől jövünk – mondta Gabriella is –, nagyon hiányzol neki.
– Lehetetlen – mondta Szilvia gyanakodva –, be akartok csapni. Szigfrid meghalt.
– Dehogy! Él, és jól van.
– Még a fekete keretes szemüvege is megvan.
– A szavannákról szokott mesélni.
– Az öt tigrist is elmesélte? – kérdezte Szilvia, és izgatottan felállt.
– El. Így csinált a fejével… és az öt tigris hatfelé szaladt.
– Drága, hazug Szigfridem! – mondta elérzékenyülve Szilvia. – Hol van?
– Nálam lakik a pajtában. Gyere el hozzá! Nagyon szeretne már látni, és a pajta elég tágas, elfértek benne ketten is.
– De hogyan? Láthatjátok, hogy be vagyok zárva. Soha ki sem nyitják a ketrec ajtaját. Lehet, hogy már a kulcs is elveszett.
– Nincsen olyan ketrec, amit ne lehetne kinyitni – mondta Gabriella.
– Ezt nem lehet. Ez nagyon erős ketrec – szomorkodott az oroszlán. – De beszéljetek az igazgatóval. Talán elenged.
Az igazgató egy nagy, vajszínű kocsiban lakott, az asztalán mindenféle írás hevert.
– Légy szíves, add nekünk Szilviát – mondta a kisfiú.
– Hogyisne! – mondta az igazgató. – Ki lesz akkor a reklám?!
Az igazgató magas, barna ember volt, az állán kunkori szakáll ágaskodott.
– Gonosz vagy – mondta neki Gabriella. – Nem tudom, ha megöregszel, és így bánnak veled, mit szólsz majd!
Az igazgató fölényesen nevetett, és a szakállát simogatta.
– Ti sem bánnátok jobban vele.
– Dehogynem, mi a barátai lennénk!
Valaki kopogtatott az ajtón. Egy csupa izom, atlétatrikós óriás lépett be.
– Dirikém, Szilvia nem akar enni. Sétálni akar.
– Mi az, hogy sétálni! – ordított az igazgató. – Nincs séta!
– De dirikém…
– Semmi dirikém! Azonnal eltakarodsz… Ti is takarodjatok! Nem érek rá veletek foglalkozni, fontosabb dolgaim vannak.
Az óriás előreengedett bennünket. Szomorúak voltunk, lógott az orrunk, Gabriella legszívesebben sírt volna. – Rossz kedvében van – mondta vigasztalóan az óriás –, nem kell azért elkeseredni.
– Nagyon kegyetlen a gazdád – mondta Peti.
– Persze, hiszen ez a foglalkozása. Cirkuszigazgató. Ha szeretné az állatokat, etető lenne, mint én. Mert én etető vagyok. Baltazárnak hívnak.
Sorban kezet fogott velünk, és ránk mosolygott.
– Hadd hallom, mit kértetek. Hátha segíthetek. Csak etető vagyok, de azért sok mindenben segíthetek.
Mindent elmeséltünk neki. Figyelmesen és megértően hallgatott.
– Én is ismertem Szigfridet – mondta végül. – Rendes oroszlán volt. De nagyon nagy fába vágtátok a fejszéteket.
Gondolkozni kell.
Összeráncolta a homlokát, és gondolkozott, aztán egyszerre csak mosoly terült az ábrázatára.
– Megvan! Arabellával kell beszélnünk.
amelyben Arabella szövetkezik velünk
Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt.
– Arabella! Légy szíves egy pillanatra! – kiáltott neki Baltazár.
– Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok?
Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a kupolában levő trapézokhoz vezetett.
– Nagyon fontos – kérlelte Baltazár.
Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit.
– A kisfiú is hozzám jött? – kérdezte.
– Igen – feleltük mindannyian.
– Jó, akkor lejövök.
Baltazár ránk kacsintott.
– Segíteni fog.
Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella.
– Te légtornász vagy? – kérdezte tőle ámulva Gabriella.
– Igen. Légtornász és táncosnő – mondta ő szomorúan.
– Csodálatos – sóhajtott Gabriella.
– Egyáltalán nem csodálatos – mondta a másik lány, aztán felénk fordult. – Mit akartok?
Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca kipirult örömében.
– Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell beszélnem – folytatta –, addig gyertek a kocsimba.
Egy tűzpiros, aprócska kocsiban lakott a légtornászlány. Minden kicsi és nagyon kedves volt ebben a kocsiban. A sarokban ágy állt, a kocsi közepén asztal és két szék. Az egyik sarokban még mosdó is volt. Peti megcsavarta a csapot, és felkiáltott:
– Nézd, folyik!
– Persze – mondta mosolyogva Baltazár –, itt minden kocsiban van folyóvíz. Ez nagyon előkelő cirkusz.
– Bezzeg Szilviát még sétálni sem engedik!
– Nem azt mondtam, hogy jószívű, azt mondtam, előkelő – emelte fel az ujját Baltazár.
A kis kocsiban sok szekrény volt. Gabriella kinyitotta az ajtókat, és fölkiáltott gyönyörűségében. A szekrényekben szebbnél szebb ruhák lógtak. Aranyozott selymek, bíborok, zöldek, sárgák, tarkák, fehérek, uszályosak, fátylasak.
– Csodálatos – mondta Gabriella. – Mit gondolsz, Baltazár, Arabella haragudna, ha fölpróbálnék egyet?
– Csak tessék, Arabella úgysem szereti ezeket a ruhákat.
Arabella ezalatt az igazgatónál ült.
– Kérni szeretnék valamit – mondta.
– Csak tessék, Arabella, tudod, hogy minden kérésed parancs számomra – felelte az igazgató.
– Félek Ceciltől – mondta Arabella. – Nem merek vele fellépni.
– Ceciltől? – csodálkozott az igazgató. – Hiszen Cecil a legszelídebb oroszlánunk. Nem értem.
– Az utóbbi időben mogorva lett hozzám. Nem tudom, miért. Mindig félek, amikor ránézek.
– Cecil imád téged, Arabella. Ebben a cirkuszban mindenki imád téged. Érted? Mindenki! – mondta különös hangsúllyal az igazgató.
– Nem akarok Cecillel fellépni – ismételte Arabella, és a szeme sarkából az igazgatóra nézett.
– Nem bánom, de a szám nem maradhat el. Válassz magadnak más oroszlánt. Én nem bánom. De a többi mind vadabb.
– Ó, nem, nagyon köszönöm – mondta boldogan Arabella –, majd találok egyet.
Felkelt, és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, mikor az igazgató utána szólt:
– Mégis melyikkel akarod csinálni?
– Hát…
– Mert Szilviával nem csinálhatod! Érted? Nem! – mondta gonosz arccal az igazgató. – Az előbb láttam, mikor azokkal az idegenekkel tárgyaltál.
– Miféle idegenekkel? – kérdezte zavartan Arabella.
– Ugyan, mintha nem tudnád – gúnyolódott az igazgató. –
Gondolhattam volna, hogy nem a magad jószántából jössz!
– Ez valami félreértés – hazudott Arabella. – Az idegenek autogramot kértek tőlem. Nem értem, mi köze ennek Szilviához.
Az igazgató mereven nézte a lányt. Látszott rajta, tétovázik, vajon higgyen vagy sem.
Aztán bal kezével az asztalra csapott.
– Nem bánom – mondta –, a számnak menni kell! Csinálhatod Szilviával is…
– Köszönöm – mondta örömmel Arabella.
– Még ne köszönj semmit, még nem fejeztem be – folytatta az igazgató. – Van egy feltételem is.
– Feltételed? Miféle feltétel? – kérdezte Arabella elszorult hangon.
– A régi feltétel. Ha hozzám jössz feleségül, felléphetsz Szilviával. Ha nem, Cecillel lépsz fel. Megértetted?
Arabella lehajtotta a fejét. Még mindig fogta a kilincset, a cipője orrával a szőnyeg sarkát piszkálta.
– Nos? – sürgette a férfi.
– Tudod, hogy Robertót szeretem – mondta a lány –, az ő felesége akarok lenni.
– Roberto, Roberto! – dühösködött az igazgató. – Mit akarsz azzal a csavargóval?
Talán már nem is él. Soha többet feléd sem néz!
– Roberto szeret engem – mondta nyugodtan a lány, és az igazgató szemébe nézett.
– Jó, akkor készítsétek elő Cecilt a fellépésre.
– De érzem, hogy megöl!
– Nem érdekel! Szilviáról szó sem lehet. Befejeztem.
Arabella széles, dühös mozdulattal kitárta az ajtót, és kilépett. A lépcsőn mégis megállt. Visszafordult. Bedugta a fejét az ajtón.
– Tudod mit? Meggondoltam! Neked van igazad. Hozzád megyek.
Az igazgató felugrott az asztal mellől, még kunkori szakálla is mosolygott az álla hegyén, és a lány felé szaladt, de Arabella becsapta az ajtót az orra előtt.