amelyben Szilvia megszökik
– Induljunk – sürgetett bennünket Szigfrid –, elkésünk.
Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik.
– De én látni akarom az előadás elejét is – méltatlankodott Szigfrid.
– Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.
– Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?
– Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.
– Ki az az Arabella? Széttépem! – vicsorgott Szigfrid.
– Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! – szomorodott el a kisfiú.
– Á, te még sok mindent nem értesz – legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.
Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én.
Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.
– Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?
– Igaz, megfontoltan kell viselkedni – mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.
– Szigfrid! – mondtuk valamennyien szemrehányóan.
– Milyen voltam? – kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk.
– Pompás ugrás volt, mi?!
– Legszívesebben visszaküldenélek – mondta haragosan Peti.
– Á, ez volt az utolsó – magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. – Széttépem! – mordult fel.
– Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint?
– Egy tigris – sziszegte átszellemült arccal.
– Hol?
– Ott – mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.
Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.
– De hiszen az egy macska!
– Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!
– Fogjuk meg – javasolta Gabriella.
– Majd én! – kiáltott Szigfrid. – Megmutatom nektek, hogy kell elfogni az ellenséget.
– Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!
Kétoldalt belekaroltunk.
Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.
– Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.
– Macska volt.
– Nem számít, de menekült. Ez a lényeg – mondta elégedetten Szigfrid.
Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.
– Nézni akarom az előadást – morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.
– Széttépjem? – kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. – Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!
Baltazár és Szigfrid megölelték egymást.
– Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.
– Természetesen – mondta Szigfrid.
– Megváltozott a terv – fordult hozzánk Baltazár. – Arabella száma eggyel eltolódott.
Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.
– Az előadást… nem lehetne nézni az előadást? – kérdezte reménykedve Szigfrid.
Baltazár gondolkozott.
– De azt hiszem, igen. Gyertek!
A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk.
Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.
– Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.
Baltazár elment.
A porondon éppen a lovak dolgoztak.
– Á, szolgalelkű népség – legyintett Szigfrid. – Még rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem – és elfordult.
– Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.
– Ugyan, ez nem előadás – morogta. – Csak lovak.
A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.
Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott.
Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.
– Ez igen! – mondta Szigfrid. – Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.
Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.
Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség.
Háromszor is kitapsolták az artistákat.
A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.
– Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet.
Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.
A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.
Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.
– Ez semmi – mondta Szigfrid –, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.
– Csönd! – sziszegett le valaki a zenekari pódiumról.
De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.
– Jaj, ha leesne – suttogta Gabriella.
– Csönd! – sziszegte Szigfrid.
Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.
– Szilvia – suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát.
Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni.
Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:
– Szilvia, ne hagyd magad!
Arabella egy pillanatra megingott a kiáltástól, a nézőtéren valaki felsikoltott.
– Őrült! – morogtam Szigfrid fülébe.
De ő nem törődött velem. Szilviát nézte. Mikor Szilvia meghallotta Szigfrid hangját, mintha megtáltosodott volna, ugrálni kezdett a labdákért, és az öt labda mint egy színes tűzijáték keringett a levegőben, anélkül hogy egy is a földre esett volna.
– A feleségem – mondta büszkén Szigfrid.
Ebben a pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és elaludt a villany.
A koromsötétben a nézők vadul kiabáltak.
Baltazár hangját hallottam:
– Erre!
Valaki megfogta a kezemet.
– Hol vagy, Szigfrid? – kérdezte Peti.
– Futás! – vezényelt Baltazár.
A kocsik és ketrecek között is sötétség terpeszkedett, időnként meg-megbotlottunk.
Néptelen utcákon szaladtunk. Elöl Peti és Gabriella, utánuk Szigfrid és Szilvia Arabellával, végül én.
Pár perc múlva valamennyien a pajtában voltunk.