amelyben Arabella szövetkezik velünk
Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt.
– Arabella! Légy szíves egy pillanatra! – kiáltott neki Baltazár.
– Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok?
Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a kupolában levő trapézokhoz vezetett.
– Nagyon fontos – kérlelte Baltazár.
Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit.
– A kisfiú is hozzám jött? – kérdezte.
– Igen – feleltük mindannyian.
– Jó, akkor lejövök.
Baltazár ránk kacsintott.
– Segíteni fog.
Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella.
– Te légtornász vagy? – kérdezte tőle ámulva Gabriella.
– Igen. Légtornász és táncosnő – mondta ő szomorúan.
– Csodálatos – sóhajtott Gabriella.
– Egyáltalán nem csodálatos – mondta a másik lány, aztán felénk fordult. – Mit akartok?
Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca kipirult örömében.
– Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell beszélnem – folytatta –, addig gyertek a kocsimba.
Egy tűzpiros, aprócska kocsiban lakott a légtornászlány. Minden kicsi és nagyon kedves volt ebben a kocsiban. A sarokban ágy állt, a kocsi közepén asztal és két szék. Az egyik sarokban még mosdó is volt. Peti megcsavarta a csapot, és felkiáltott:
– Nézd, folyik!
– Persze – mondta mosolyogva Baltazár –, itt minden kocsiban van folyóvíz. Ez nagyon előkelő cirkusz.
– Bezzeg Szilviát még sétálni sem engedik!
– Nem azt mondtam, hogy jószívű, azt mondtam, előkelő – emelte fel az ujját Baltazár.
A kis kocsiban sok szekrény volt. Gabriella kinyitotta az ajtókat, és fölkiáltott gyönyörűségében. A szekrényekben szebbnél szebb ruhák lógtak. Aranyozott selymek, bíborok, zöldek, sárgák, tarkák, fehérek, uszályosak, fátylasak.
– Csodálatos – mondta Gabriella. – Mit gondolsz, Baltazár, Arabella haragudna, ha fölpróbálnék egyet?
– Csak tessék, Arabella úgysem szereti ezeket a ruhákat.
Arabella ezalatt az igazgatónál ült.
– Kérni szeretnék valamit – mondta.
– Csak tessék, Arabella, tudod, hogy minden kérésed parancs számomra – felelte az igazgató.
– Félek Ceciltől – mondta Arabella. – Nem merek vele fellépni.
– Ceciltől? – csodálkozott az igazgató. – Hiszen Cecil a legszelídebb oroszlánunk. Nem értem.
– Az utóbbi időben mogorva lett hozzám. Nem tudom, miért. Mindig félek, amikor ránézek.
– Cecil imád téged, Arabella. Ebben a cirkuszban mindenki imád téged. Érted? Mindenki! – mondta különös hangsúllyal az igazgató.
– Nem akarok Cecillel fellépni – ismételte Arabella, és a szeme sarkából az igazgatóra nézett.
– Nem bánom, de a szám nem maradhat el. Válassz magadnak más oroszlánt. Én nem bánom. De a többi mind vadabb.
– Ó, nem, nagyon köszönöm – mondta boldogan Arabella –, majd találok egyet.
Felkelt, és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, mikor az igazgató utána szólt:
– Mégis melyikkel akarod csinálni?
– Hát…
– Mert Szilviával nem csinálhatod! Érted? Nem! – mondta gonosz arccal az igazgató. – Az előbb láttam, mikor azokkal az idegenekkel tárgyaltál.
– Miféle idegenekkel? – kérdezte zavartan Arabella.
– Ugyan, mintha nem tudnád – gúnyolódott az igazgató. –
Gondolhattam volna, hogy nem a magad jószántából jössz!
– Ez valami félreértés – hazudott Arabella. – Az idegenek autogramot kértek tőlem. Nem értem, mi köze ennek Szilviához.
Az igazgató mereven nézte a lányt. Látszott rajta, tétovázik, vajon higgyen vagy sem.
Aztán bal kezével az asztalra csapott.
– Nem bánom – mondta –, a számnak menni kell! Csinálhatod Szilviával is…
– Köszönöm – mondta örömmel Arabella.
– Még ne köszönj semmit, még nem fejeztem be – folytatta az igazgató. – Van egy feltételem is.
– Feltételed? Miféle feltétel? – kérdezte Arabella elszorult hangon.
– A régi feltétel. Ha hozzám jössz feleségül, felléphetsz Szilviával. Ha nem, Cecillel lépsz fel. Megértetted?
Arabella lehajtotta a fejét. Még mindig fogta a kilincset, a cipője orrával a szőnyeg sarkát piszkálta.
– Nos? – sürgette a férfi.
– Tudod, hogy Robertót szeretem – mondta a lány –, az ő felesége akarok lenni.
– Roberto, Roberto! – dühösködött az igazgató. – Mit akarsz azzal a csavargóval?
Talán már nem is él. Soha többet feléd sem néz!
– Roberto szeret engem – mondta nyugodtan a lány, és az igazgató szemébe nézett.
– Jó, akkor készítsétek elő Cecilt a fellépésre.
– De érzem, hogy megöl!
– Nem érdekel! Szilviáról szó sem lehet. Befejeztem.
Arabella széles, dühös mozdulattal kitárta az ajtót, és kilépett. A lépcsőn mégis megállt. Visszafordult. Bedugta a fejét az ajtón.
– Tudod mit? Meggondoltam! Neked van igazad. Hozzád megyek.
Az igazgató felugrott az asztal mellől, még kunkori szakálla is mosolygott az álla hegyén, és a lány felé szaladt, de Arabella becsapta az ajtót az orra előtt.